Home » Lelkesítő » ÍrásOK » Ősz

Ősz


Sétálok. Magányosan és komoran. Körbenézek emberlakta világunkban és elszomorodom. Éleket látok, sarkokat. Keménységet, ridegséget, amit ezek a betonok okoznak.
Mégis, valahol, valahol egyszer csak a tekintetem elkalandozik. Igen. Ősz van, újra ősz van. Körbenézek és meglátom a fákat. Valóban elkezdődött. Mintha apró kezecskék elindultak volna festeni egyenként minden levelet. Mindet másként. Mintha csak játszanának és versenyeznének, hogy melyiküké a legszebb.
Minden napszakban más, és minden nap megújulnak színei. Káprázatos. Hirtelen öröm fog el. Valami felemelő érzés.
Uram, köszönöm neked! Köszönöm, hogy adtad a fákat, köszönöm, hogy megtöri ezt a zord magányt.
Lenézek a betonra, ahol most már nem a szürkeség az úr, hanem a levelek színei pompáznak.
Úgy örülök Uram, örülök ennek az ajándéknak.

Továbblépek. És immár nem a sarkokat, nem az éleket figyelem, hanem azokat a káprázatos formákat és színeket, amit Uram, Te adtál nekünk, Te alkottál. Öntudatlanul is egy fa alá állok, és megfigyelem, hogyan is süt át ezeken a leveleken a napsugár. A lombok, mintha életre kelnének. Mint megannyi parázs, ezernyi szikra.
Uram, köszönöm Neked.
Bámulok, majd lassan tovább indulok dolgomra. De mégis, a lábam egy újabb fánál megáll.
Lassan feltekintek. A vörösen izzó lomb, élesen figyelmeztet arra a gondolatra, hogy vannak olyan emberek akik így világítanak, s így törik meg a rideg szíveket, mint ezek a fák. Köszönöm Istenem, köszönöm Uram, hogy vannak ilyen barátaim. Akik a kőszívet is megmelengetik, és magukon átengedve a te lényedet, felmelegítik az emberek szíveit. Köszönöm neked.
Tovább megyek, egyszer csak furcsa fát látok. Mire odaérek, észreveszem, s megpillantom. Egyik fa mögött a másikat. Ketten egybeolvadnak, s bár színűk más, mégis együtt olyan egységet alkotnak, amely leírhatatlan.
Felnézek, s látom, egyik ága zöld, a másik ága barna. És az ágak, amelyek egykor külön faként indultak el, ma már összefonódnak. Káprázatos, Uram! Ez csak a Te műved lehet!
Köszönöm Neked! Köszönöm Neked!
Köszönöm, hogy ezt is Te adtad!
Új nap, új reggel, új gondolat, új terv. Tudtam. Még ki se néztem az ablakon, sejtettem,
minden lehullott levél, amely arra hivatott, hogy színeivel mosolyt csaljon emberek arcára, eltűnt.
Felszedték. Nincs már. Lassan felveszem kabátomat, mély levegőt veszek, kilépek az utcára. Felkészülök.
Felkészülök arra a látványra, amely nélkülük vár. Hát megtörtént. Tovább megyek… vagy csak mennék?
Mosoly kerekedik az arcomon, s szívemben hála. Az esti eső, mint valami ceruza körberajzolta a levelek formáit. Nyomot hagytak. Mosolygós színekkel.

Köszönöm. Köszönöm Istenem, köszönöm Neked!
Add, hogy én is ilyen falevél legyek.


, ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*
*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kik vagyunk?

Olyan fiatalok, felnőttek és idősebbek, akik életünk egy pontján megtapasztaltuk Isten szeretetét; azt, hogy mégis van értelme az életnek; hogy lehet újat kezdeni; hogy a hétfő reggel is lehet olyan jó, mint a péntek este. Akik nem a vallásban hiszünk, hanem Jézusban. Tovább olvasom >>