A szeretet nem zárja ki a szigort, rendet, szentséget, büntetést.
Némelyek Istent egy tutyimutyi, a mi látásunkat, véleményünket minden esetben elfogadó, az anomáliákat is jóváhagyó, sőt megáldó, házi, felekezeti, jól irányítható kaporszakállú bácsinak képzelik.
Prédikációkban is hallom, hogy azt hirdetik: Isten nem ijeszt meg minket, a járvány tuti nem az ő büntetése, stb…
Tényleg? Honnan tetszik ezt tudni? Én sem tudom, de nem zárhatom ki.
Ez a mentalitás jellemzi a nyugati gyermeknevelést is: mindent szabad, mindent megengednek, majd a gyerek eldönti, melyik istent akarja, milyen nemet választ magának, dolgozik, avagy nem…
Semmiben nem korlátozhatjuk a kölköt.
Tragédia.
Testvérek, az Isten jó, irgalmas, halálosan szereti a bűnös embert, de nem debil. Remeg a szíve értünk, de a bűneinket kívül kell hagyni. Az „atyai ház” nem kupi.
Csodálatos Istenünk van, akinek a lényege a szeretet. A rend, a józanság, tisztaság, boldogság ebből a szeretetből fakad.
Hát nem az én drága fiam Efraim? Hát nem az én kedves gyermekem? Valahányszor megfenyegetem, végül mégis elfog a szánalom iránta: megremeg érte a bensőm, irgalmaznom kell neki – így szól az Úr. (Jer 31,20)
[A fiú] még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. (Lk 15,20b)
Szeverényi János
Kép: A tékozló fiú hazatérése
