Home » Gyermeksarok » Zárba illő kulcs » “Kulcsos gyerekek”

“Kulcsos gyerekek”


– Furcsa, kissé szomorú nyakláncot viselnek elég sokan az iskolában – mondta Sándor bácsi, Kati osztályfőnöke, és meleg mosollyal nézett végig az osztályon -, a lakáskulcsot akasztották a nyakukba. Néhány órát egyedül kell tölteniük otthon, szüleik nélkül. Kati sóhajtott, majd jelentkezett:
– Talán nem is az a legrosszabb, hiszen másokkal is előfordul, hogy egyedül maradnak otthon, hanem az, hogy amikor hazamegyünk, nekünk kell kinyitnunk az előszobaajtót. És bentről nem hallatszik anyu hangja…
Béla, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy megnevettesse a környezetét, most is megszólalt:
– Az én mamám bezzeg fogad engem. Azt kiáltja: „Ne csapd be az ajtót és töröld le a lábad!” – Ez jobb?
Voltak, akik nevettek, de Kati azt felelte:
– Még ez is jobb! – Klári meg egyenesen Bélára támadt: – Magadtól is letörölheted a lábad!
Sándor bácsi ceruzájával kopogott az asztalon:
– Másról akartam most beszélni veletek! Arról, hogy van-e ilyenkor bennetek félelem? Rossz érzés-e egyedül lenni? És elmondtátok-e ezt, beszéltetek-e erről szüleitekkel?
– Nem – áll föl Géza -, pedig engem kérdez apu, de mindig azt felelem, hogy nem félek! És ez igaz is, nem félek, valami mást érzek… – Szorongást – egészítette ki Sándor bácsi, majd az osztályhoz fordult: – gyerekek, a szülőkkel szemben nincs értelme bátrabbnak látszani, mint amilyenek vagytok. Mondjátok meg nekik, ha féltek! Ha rátok telepszik a magány érzése! Sokkal jobb, ha ők tudnak erről, mint ha ti inkább kimentek a térre, az utcára, és ott keresitek a társaságot!
Csöngettek.
– Azért, ha valaki már tizenkét éves, csak nem áll oda a mamája elé azzal, hogy nem jó neki egyedül – méltatlankodott Géza, de Kati elhatározta, hogy ő megfogadja Sándor bácsi tanácsát, és beszél erről a mamájával. Még vacsora előtt szóba hozta, miről beszéltek ma osztályfőnöki órán.
– Te is félsz, Katikám? – anyu hangjában őszinte aggodalom bujkált.
– Igen – bólintott Kati, majd hozzátette: – néha!
– Jól tetted, hogy beszéltél erről – mondta anyu némi hallgatás után -, magam is gondoltam rá, hogy olykor fölhívlak telefonon, és megbeszélhetnénk azt is, hogy időnként Rózsi nénihez mennél. Felajánlotta…
Kati arca fölragyogott: – Az jó lenne!
Anyu magához ölelte Katit:
– Tudod, hogy szeretlek, kislányom, de Isten még jobban szeret téged. És Ő megígérte, hogy velünk van – tehát veled is – minden napon, a világ végezetéig. Akkor is, ha magányosnak érezzük magunkat. Neki minden rossz érzésedet elmondhatod.
– Hogyan?
– Imádságban.
– De olyan szöveg nincsen az imádságban.
– Saját szavaiddal mondd el. Tudod mit, mondjuk el most mindjárt együtt!
Kati akkor tudta meg, hogy az imádság tulajdonképpen beszélgetés Istennel, és akkor tanulta meg az Ő válaszát is, amit a Bibliában olvastak anyuval: „Légy bátor és erős… ne félj és ne rettegj, mert az Úr veled van, nem hagy cserben és nem hagy el!”
(1Krónika 20,20).

Az Úr veled van!


, ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*
*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kik vagyunk?

Olyan fiatalok, felnőttek és idősebbek, akik életünk egy pontján megtapasztaltuk Isten szeretetét; azt, hogy mégis van értelme az életnek; hogy lehet újat kezdeni; hogy a hétfő reggel is lehet olyan jó, mint a péntek este. Akik nem a vallásban hiszünk, hanem Jézusban. Tovább olvasom >>