Home » Lelkesítő » ÍrásOK » Hej, mi a kő…

Hej, mi a kő…


– Drága fiam! Mondtam már neked, hogy hagyd békén azokat a köveket!
Nagyon drágák voltak, nem azért csináltattuk, hogy tönkretedd!

Bence, mint aki se lát, se hall, oda sem figyelt apja szavára, tovább folytatta a számára oly fontos eseményt. Valami arra késztette Bencét, hogy a kertben
lerakott kövekből egyet mindenképp kivegyen. Nem is akármelyiket! A középsőt! Kicsike kezeivel, és hatalmas elszántsággal próbálta bot segítségével kikaparni a
követ. Nekifeszült, -már amennyire egy három éves kisfiútól kitelik- és nagy nyögések kíséretében durcás arccal koncentrált hatalmas feladatára.

– Apa, legalább szólj már Bencére, ha már ilyen munkás kedvében van, hogy inkább a dudvákat szedje ki! -panaszkodott a nála öt évvel idősebb nővére.
– Már úgy unom! –szólt Gabi, akinek e napi feladatként a kövek közti dudvázást tűzte ki célul édesanyja.
– Vica, nagyon ügyes vagy, már alig van! Nézd! – Vica a dícsérő szavak hallatára ismét körbenézett, és meglátta, hogy valóban csak pár dudva maradt hátra.

Csak egy gond volt. Ez a dudva a legnagyobb volt. Vica megfogta. Rángatni kezdte, de nem jött. Durcás elszánt arccal újra nekibuzdult, pont mint elébb kisöccse,
de hiába minden erő, a dudva meg se mozdult, sőt, ő maga végül földre huppant nagy jajgatások közepette. Testvére észrevette nővérét, akinek hirtelen izgalmasabb lett ez a látvány, mint a kő kiszedése. Nagyot kacarászott, de apja is, majd együtt nevettek mindhárman Vicával.

– Várj csak, kincsem, segítek én neked! -szólt édesapjuk.
– Nem kell, –emelte fel hangját Vica– majd én!

Vica nagy terpeszbe állt. Behajlította térdét, szorosan átmarkolta a dudvát, majd egy nagy lendülettel kiszedte a nem jó helyen növő növényt. Igen ám, csakhogy a növénnyel együtt jött az egyik kő is, kisöccsének legnagyobb elragadtatására!

Ebben a történetben mi is magunkra ismerhetünk. Mindnyájunknak megvan a helye a világban. Szűkebb értelemben a családban, iskolában, munkahelyen, baráti társaságban, stb. Sokszor azonban nem vesszük tudomásul, mi van akkor, ha eme bizonyos helyről minket is kitaszítanak a megszokott mederből, a legstabilabbnak tűnő helyről?
Miben, vagy kiben hiszünk? Talán jó volna ezen elgondolkodni és megvizsgálni, vajon mi miben bízhatunk igazán? Tanáraim közölték velem, mikor kiderült, hogy én Istenben bízom, hogy teljesen mindegy, miben hiszünk, csak higgyünk.

Én viszont úgy tapasztalom, hogy az az egy igaz Isten, akiben én hiszek, minden körülmények között velem lesz, és Fia halála által valóban üdvösségem, örök életem lehet. Persze lehet hinni bármiben, szabadságunk van rá. De te, ha tudod, hogy van egy biztos, múlhatatlan örök Isten, aki mindig melletted áll, felcserélnéd egy bizonytalan pontra, ami akármikor megszünhet?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*
*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kik vagyunk?

Olyan fiatalok, felnőttek és idősebbek, akik életünk egy pontján megtapasztaltuk Isten szeretetét; azt, hogy mégis van értelme az életnek; hogy lehet újat kezdeni; hogy a hétfő reggel is lehet olyan jó, mint a péntek este. Akik nem a vallásban hiszünk, hanem Jézusban. Tovább olvasom >>