Az Istenhez való esedezés vagy éppen gyalázkodás közben sokszor az égre néznek az emberek. Miért gondoljuk sok ezer év óta, hogy az Úr „fent” van, mi pedig „lent”? Talán, mert minden jel arra mutat, hogy nincsen a kezünkben semmi itt a földön.
Hozunk döntéseket, de a végső szó valaki nagyobbé, egy hatalmasságé. Leborulunk, ha megaláz minket ez a felismerés. Ilyenkor laposan sandítunk a „kezére” az Úrnak, mint a szolgák, akik egy mozdulatból tudták, mi is uruk döntése. Büntetést kapnak? Vagy melléjük áll a gyalázó ellenféllel szemben?
Gondolhatunk az ókori Rómában lezajló gladiátorharcokra is, melyek végén a császár fölfelé vagy lefelé fordított hüvelykujjával jelezte döntését: élet vagy halál a vesztesnek. Mi abszolút vesztesnek bizonyulunk bűneinkkel, önzésünkkel, hitetlenségünkkel szemben. Isten csodálnivaló kegyelme, hogy mégis „fölfelé mutat a hüvelykujj” nekünk, akik kárhozatot érdemeltünk, és lefelé Jézusnak, aki bűntelen és tiszta volt. Őt helyettünk, jogtalanul érte a szégyen és a gyalázat.
Milyen más így látni a gyalázkodást! Ilyen drága Megváltóért még azt is vállalja az ember…
„Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, … úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra.” (Zsolt 123,2)
Erdészné Kárpáti Judit
