Home » Lelkesítő » ÍrásOK » Egyedül volt

Egyedül volt


Egyedül volt. Ijesztően egyedül. És ez a csend. Igen, ez még őrjítőbb, mint amikor hangzavar vette körül.
Minden apró hang óriási robajnak tűnt. A könnyei hangosan koppantak a kőkemény talajon. Illetve csak koppantak volna, ha lettek volna könnyei. De nem sírt. A torka
kegyetlenül száraz volt, a szíve pedig nehéz. Elhagyták. Akiket barátainak gondolt, most kinevették, elhúzódtak előle, csúfolták. Már nem hívták el soha sehová, nem keresték  a társaságát. Valami fájt nagyon.

Olyan ismeretlen, mély és erős fájdalom volt az, amit érzett. Csak addig kellett, amíg hasznos volt nekik. Most már nem -nagyot sóhajtott- mennyi időt töltött együtt velük. Mennyit dumáltak, mennyit buliztak. Nem jelentett ez semmit?
És most itt szomorkodik egyedül.
Akkor boldog volt még…
Boldog volt, tényleg?

Így utólag visszagondolva minden beszélgetés üresnek látszott és minden parti hitvány, rángatózós tivornyának. Többségére már nem is emlékszik tisztán. És egyáltalán, mit
jelent boldognak lenni? Örömöt? Hát, igen, világi örömökben volt része bőven. De most mégis olyan nyomorultul érzi magát.
Vajon igaz volt ez az egész, vagy csak álmodta a mulatozást, a jókedvet, a barátságot, a szerelmet… Talán már maga sem tudta. Olyan szörnyen távolinak tűnt ez az egész.
És most egyedül van.

Sehol senki. Csak a disznók. Rájuk vigyázott. Senki nem adott neki jobb munkát. Senki nem törődött vele.
Megalázó volt ez. Disznókra vigyázni.
Fújj. Mindenki lenézte. Már lassan együtt élt velük. Sáros, koszos volt, ahogy ők. A szagukat is átvette a rongyos ruhája. Egyvalamiben különbözött tőlük. Míg azok ettek, ő
szörnyen éhes volt és elkeseredett.
Míg ő egyedül volt, azok legalább egymás társaságát élvezték.
Nem. Nem tudott sírni. Nem volt már könnye. Egy emlék járt az eszében állandóan. Az apja arca.

Milyen szomorú volt az az arc, amikor közölte vele, hogy elköltözik.
Csak az örökséget kérte, hogy elindulhasson világot látni.
Nagyon
szomorú arc volt. Nem volt ebben az arckifejezésben szemrehányás, vagy
vádaskodás, csak végtelen szomorúság.

Mint aki elveszített valamit. Na, igen, ő is tudja már milyen érzés ez. Csakhogy ő felesleges dolgokra és hűtlen, érdekemberekre pazarolta a szeretetét és az örökségét. Ezen már nem lehet változtatni.
Sóhajtott. Ó, hogy lehetett olyan balga, hogy elköltözött otthonról?
Hogy hagyhatta ott a biztonságos házat? Miért akart annyira világot látni?
Nagyon megbánta már, de
nem volt mit tenni. Eleinte nagyon haragudott mindenkire, de iszonyú és hatalmas magányában rá kellett jönnie, hogy a legnagyobbat ő maga hibázta. Túl volt azon, hogy másokat vádoljon.
Ebben a végtelen csendben kristálytisztán és világosan csengett a fejében: Hibáztál,
bűnös vagy! Talán hamarabb is eszébe juthatott volna, talán maradt volna még valamije, talán talpra tudna állni… De a nagy dorbézolásban esélye sem volt átgondolni.

És most a pénznek vége, a becsületének vége. Hatalmas magánya nem csak az egyedüllétnek volt köszönhető. Hová menjen most ezzel a hatalmas nyomással, ezzel az űrrel, ami valahol mélyen vág a lelkébe. Legszívesebben sírt volna.
Bárcsak tudna sírni.

Itt senkije sincs. De az apjához nem kérezkedhet vissza, hiszen méltatlan rá, megkapta a rá eső részt, neki már semmi nem jár otthonról. Ez világos.
Értelmetlen lenne próbálkozni.
De folyton eszébe jutott a gondolat, hogy az apja házában milyen jó dolguk van a béreseknek is. Nem éheznek, van tisztességes ruhájuk, megbecsülik a munkájukat…
Napok óta ez járt a fejében. Talán… talán felfogadna apám napszámosnak. De hogy állok oda elé? – morfondírozott.
Ó, az a
szomorú arc… Ó, ha tudná, mit tett…
Ó, ha így látná, jogosan zavarná el még a környékről is. Ekkora szégyent
hozni a családra… Tetteinek súlya mázsás kőként nehezedett rá. Nem tudott változtatni már a múlton.

De a jövőn még…, a jövőn még tud…
Felpattant. Igen, megpróbálom -gondolta- megmondom apámnak, hogy mit tettem és megmondom azt is, hogy ne tekintsen fiának, mert nem vagyok méltó rá, de ha lehet, vegyen fel napszámosnak.
Reménység
töltötte el és félelem is. Úgy indult, ahogy volt, koszosan, gyalog, hátra
se nézett.
Hosszú volt az út, nagyon elfáradt, de tudta, hogy minden testi fáradtságnál nehezebb lesz az a pillanat, amikor találkoznak majd.

Már látta a szülői házat.
Hát,
igen, számára nem szülői ház többé… És erről csakis ő tehet. Kis időre megállt, hogy körülnézzen. Próbált erőt gyűjteni ahhoz, hogy az apja elé álljon így. Fejében az a
szomorú arc járt. Milyen lesz ez az arc, ha meglátja őt így? Megvető?
Jogos lenne. Vagy még szomorúbb? Hát, ezt valahogy nem szerette volna.
Nagyot sóhajtott.

Elindult. Remegő lábakkal és eszeveszetten kalimpáló szívvel a szülői ház felé. Kis idő múlva meglátta őt. Az apja jött ki a házból, igen. Megismeri vajon? Kissé megőszült amióta nem látta.
Eltökélten ment felé. Ekkor az öreg is meglátta. Hunyorgott, kezét a szeme elé tartotta, hogy jobban lásson. Aztán hirtelen nagyot kiáltott és futva indult el felé.

Amikor odaért hozzá, nem szólt semmit, csak megölelte. A fiú torka kiszáradt, akadozva, rekedt hangon zuhantak ki a szavak a lelkéből.
„Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” kimondta végre.
Hatalmas teher zuhant le a lelkéről.
Mennyit formálgatta ezt a mondatot, mennyit gondolkozott ezeken a szavakon hazafelé.
Mennyi magyarázatot próbált keresni, mégis most olyan természetesen és egyszerűen jött minden.
Akármit is mond az apja ezután, mindenképpen jobb lesz, mint a múlt terhével és szörnyűségeivel együtt élni. És most itt áll, az apjával szemben, kimondta ezt a
mondatot és nézi az apja arcát, ami érthetetlen módon örömkönnyektől csillog. Éppen meg akarta kérni az apját, hogy vegye fel őt napszámosának, amikor az öreg is
megszólalt. A lassan, kíváncsian köréjük gyülekező szolgákhoz fordult:
„Hozzátok ki hamar a
legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!”
A gyűrűt? A legszebb ruhát? Nekem, a tolvajnak? Az örökséget elpazarlónak? Hát, fiaként bánik velem? Tényleg? De nem érdemlem!
Nem! Tiltakozni akart, szólni akart, de nem tudott. A torka elszorult, a szíve repesett az örömtől. Olyan boldogságot érzett, amit mulatozás és felejthető haverok között soha nem talált. Olyasvalamit, amit szóval le sem lehet írni. Hazaért. Meghatódva nézte az apját, az őt hazaváró, szerető édesapját. Apját, aki szerette őt megalázott voltában is. Elfogadta őt így, rongyos ruhában is, koszosan is, és szeretetből elfelejtett mindent, amit ellene elkövetett. Pontosan tudta, hogy soha többé nem hagyja el az apja házát. És nem lesz többé egyedül. Soha, soha többé.
(Biblia, Lukács evangéliuma 15. fejezet 11-24. verse alapján.)

Talán te is érezted magad annyira egyedül, mint ez a fiú. Talán te is voltál már magányos. Talán te is szembesültél már azzal, hogy miket követtél el. Talán neked is fájt már ez.
Hol vagy most? Gondolod-e azt, hogy változtatni kellene? Vagy túl nagy a zaj körülötted?
Ez a történet,
akármennyire is mainak hangzik, körülbelül 2000 éves. Jézus mondta
el példaként az embereknek. Azért, hogy megértsék, hogyan szeret az Isten. Hogyan képes otthont adni a lelkünknek, bármilyen állapotban is vagyunk most. Nem vádol, nem fordul el undorodva, nem lök el magától.
Csak vár. Várja, hogy keressük őt. És ha megtaláljuk: ÜNNEPEL.


, , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*
*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kik vagyunk?

Olyan fiatalok, felnőttek és idősebbek, akik életünk egy pontján megtapasztaltuk Isten szeretetét; azt, hogy mégis van értelme az életnek; hogy lehet újat kezdeni; hogy a hétfő reggel is lehet olyan jó, mint a péntek este. Akik nem a vallásban hiszünk, hanem Jézusban. Tovább olvasom >>