Fõoldal » Lelkesítő » ÍrásOK » A kis méregkeverő…

A kis méregkeverő…


Gyermekként nagyon szerettem kutyulni. Így is, meg úgy is. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Az egyik kedvenc játékunk, amit az uncsitesómékkal játszottunk, az a törökös volt. Amikor is rózsaolajat készítettünk, a kertben külön számunkra összeeszkábált konyhában. Aztán ezt persze otthon is folytattam. Ízletes italokat és ételeket készítettem megfáradt, munkából hazatért szüleimnek. Ilyeneket, mint például: az emlékezetes paradicsomlé tejjel, mézzel, tojássárgájával, lekvárral és persze a kakaó sem maradhatott ki. Mottóm a változatosság volt. Nem igazán értem, hogyan is volt lehetséges, de mintha a szüleim nem a megfelelő lelkesedést mutatták volna készítményeim iránt. Sőt, mintha mérgesek is lettek volna. Hogy miért?! Egy idő után besokalltak. Talán a csokis rántotta nem a legjobb receptem volt. Szó, ami szó, eltiltottak a kavarástól.

Én meg arra gondoltam – “bölcs” eszemre támaszkodva-, hogy valamit rosszul csináltam. Természetesen rájöttem a rejtély kulcsára. Nem a kutyulás volt a gond, hanem, hogy nem hagytam összeérni a finom ízeket. Hát jó! Akkor szépen beraktam italaimat a szekrénybe. Jól döntöttem! A bornak is érnie kell, akkor lesz értékesebb- én így hallottam. És megszületett fejemben, hogy milyen gazdag leszek is én, hála a fantasztikus és hihetetlen egyedi italaimnak. Ám szétpukkadt az álmom, mint szappanbuborék, mivel anyukám kiszimatolta a dolgot. Sajnos, szó szerint! Az élesztővel és sóskalével dúsított italomon megjelenő “nemes penész” szaga, egyáltalán nem volt elragadó. De anya sem. Valahogy, mintha nem lett volna vicces kedvében, igen, határozottan idegesnek tűnt. És sokat motyorgott, miközben mosta az ital szagát árasztó ruhákat. Na, ja, lehet, hogy nem volt jó ötlet, hogy ruhásszekrénybe tettem a poharat. Okos megfontolásból abbahagytam a moslékkészítés nemesített ágazatát.

Anyu megpróbálta kimosni azt a poharat, amiben kutyultam. De hála szerencsétlen próbálkozásaimnak, már csak erős vegyszerrel és sikálással lehetett tisztítani, és súrolókefével kapargatni. Végül az üveg elszíneződött, összekarcolódott. A sok vegyszer miatt pedig nem volt ajánlatos belőle inni. S mikor már kicsorbult, akkor végül anyu kidobta.

Ilyen volt később az én életem is. Ilyen kutyulás. A pohár önmagam és szívem lett. Tele borzadályokkal. De nem paradicsommal, sóskával, élesztővel, stb., hanem bűnnel. Paráznasággal, hűtlenséggel, viszállyal, ellenségeskedéssel, félelemmel, gyűlölettel, szeretetlenséggel. A pohár megtelt. Mindennel próbálkoztam, hogy szívem megtisztuljon.

Azt mondogattam, hogy én sem vagyok rosszabb, mint mások. De bűneim terhe, a tele pohár, fájdalmas mértéket öltött. Szabadulni akartam. Bárhogy.

Ennél minden csak jobb lehet. Utat kerestem. Sok módszert mondtak. Majd a reiki megtisztít, vagy a buddhizmus. Majd a természetgyógyászatot is kipróbáltam. Nem segített.

Ekkor megpróbáltam saját erőmből. Már nem érdekelt senkii és semmi. Buliztam, mulattam, gondolván, jól vagyok én így is. De ezek alatt a pohár túlcsordult. Tele lettem magánnyal, erőtlenséggel, a bűn terhének következményeivel. Világi megoldások nem segítettek. Feladtam. Már csak egy ötletem volt. A halál, a megsemmisítő. Reméltem végleg eltűnik ez a szennyes test, s benne megállhat a szív.

De ekkor Jézus csodát tett. Azt mondta, hogy majd én kiiszom a te poharadat! Átvállalom helyetted! Én csak döbbentem olvastam az igét. Nem tudtam elhinni, amit láttam. Jézus, helyettem itta meg azt a penészes, rothadt, undorító egyveleget, amit én a bűneimmel kutyultam. Megtette! Átvállalta!

De tudtam – mint ahogy Jézus is mondta-, ez nem elég. Mert ahogyan azt a poharat, amit édesanyám nem tudott megmenteni, mert már összekarcolt, elcsorbult és átjárta a benne tárolt ital szaga ki kellet dobni. De hogy lehet ez? Hogy lehet? Talán kitépheti e az ember a szívét, hogy aztán újat rakjon bele? De Istennek és Jézusnak, az Ő egyszülött Fiának már megvolt a tervük, hogy hogyan mentsenek meg. Mint ahogyan Jézus helyettem itta ki bűneim poharát, úgy önmagát áldozta fel helyettem! Ő önmagát adta értem.

Helyettem halt meg. Helyettem törték őt össze. Átvállalt mindent, amit én érdemeltem volna. Nemcsak kiitta a poharat, hanem új szívet is adott. Új életet. Új reményt. Új célt. És bár sajnos régi szokásom, a kutyulás, előfordul életemben, már tudom, kihez forduljak terheimmel. Tudom, ki az, aki megtisztít. Az Úr Jézus Krisztus, aki a Gecsemáné kertben helyettem itta ki a poharat, és a Golgotán helyettem halt meg.

Jézus így válaszolt: “Nem tudjátok, mit kértek. Vajon ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én kiiszom…” (Márk evangélium 10,38)

(Érted?!)


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*
*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kik vagyunk?

Olyan fiatalok, felnőttek és idősebbek, akik életünk egy pontján megtapasztaltuk Isten szeretetét; azt, hogy mégis van értelme az életnek; hogy lehet újat kezdeni; hogy a hétfő reggel is lehet olyan jó, mint a péntek este. Akik nem a vallásban hiszünk, hanem Jézusban. Tovább olvasom >>